JÁTÉKALAPÚ MÓDSZEREK A MÁVTELEPI ISKOLÁBAN
LEVEL UP
Iskolánk, a Wesley János Óvoda, Általános Iskola és Gimnázium mávtelepi részlege egy olyan nemzetközi együttműködésben vett részt 2019-2020 között, amelyben további hat ország – Lengyelország, Románia, Spanyolország, Olaszország, Szlovénia, Litvánia – projektcsapata volt a partnerünk.
A „Level up” című oktatási projekt alapvető törekvése az volt, hogy intézményeinkben olyan játékalapú módszereket gyűjtsünk össze, amelyek egy-egy ország menekültjeinek vagy kisebbségeinek iskolai inklúzióját segítik elő. Minthogy diákjaink igen nagy része cigány etnikai hátterű és hátrányos helyzetű, elsősorban a velük való foglalkozások keretében szerettük volna alkalmazni ezeket a módszereket. A projekt gyakorlati célja az volt, hogy az egyes országokban megalkotott, és legjobban alkalmazható élménypedagógiai gyakorlatokat (jógyakorlatokat) a partnerek megosszák egymással, majd az egymástól megismert új eszközkészletet saját iskolájukban is implementálják, a sajátjukat pedig továbbfejlesszék.
Nagy lelkesedéssel álltunk neki a feladatnak, hiszen iskolánk pedagógiai kultúrájában eddig is fontos szerepet töltött be a multikulturális szemlélet és a játékalapú módszerek iránti érdeklődés. Különösen a dramatikus, kooperatív játékokat tartjuk alkalmasnak az irodalmi szövegek, mesék, élethelyzetek feldolgozására, de a szociális kompetencia fejlesztésére, és az előítéletek működésének tudatosítására is.
A partnerintézmények a projekt keretében meg is osztották egymással a legjobbnak gondolt és részletesen kidolgozott gyakorlataikat. A mi lejegyzésre került foglalkozásaink közül (három ilyen volt) a „Wonder Yourney” (Csodálatos utazás) címűt már jó ideje alkalmazzuk is a „cigány népismeret” óra keretei között, így itt most erről számolunk be.
CSODÁLATOS UTAZÁS
A foglalkozás fókuszában az állt, hogy a tanulók a cigány vándorlás különböző állomásain keresztül megismerjék azokat az országokat, társadalmakat, amelyek a történelem során a roma csoportok kultúráját, nyelvét, identitását formálták, és amelyek egyúttal mai világunk színes kultúrkincseit is magukban hordozzák.
Az első alkalmat Indiának szenteljük. A játékos foglalkozásban résztvevő gyerekek egy karavánútra indulnak. A képzeletbeli utazást zenei rámelegítéssel kezdjük. Először meghallgatnak egy indiai dalt (amit egyébként egy kortárs cigány zenei együttes be is épített a repertoárjába). A kézbe adott és kinyomtatott dalszöveg segítségével ízlelgetik a hallott indiai szavakat, majd recitálva és dallammal is követik az elhangzottakat. Ezután meghallgatják a dal egy ritmikusabb vagy más jellegű változatát, és az ütemet követve körbe adogatják egymás között az indiai világról szóló nagy alakú színes képeket, fotókat. Az ezt követő imaginációs elmélyülés keretében csukott szemmel folytatjuk az utazást. A diákok a fejüket az asztalra hajtják, a háttérből halk indiai zene hangzik, a foglalkozást vezető pedig mesét formál a történeti múlt darabjaiból. Az elbeszélést többes szám első személyben indítja (jelezvén, hogy maga is résztvevője a karavánnak). A mese során kitér arra, hogy Indiában milyen körülmények között élnek az emberek, milyen nehézségeik és örömeik vannak. Az imént megtekintett képeket felidézve szól a zöld tájakról, a szent folyóról, épületekről, színekről, szagokról, az ország jellemző ételeiről, a piaci forgatagról, táncosokról, emberekről, állatokról, hagyományokról, öltözködésről, népi mintákról, a dekorációs kultúráról, a vallási szokásokról, ünnepekről, élet- és munkaformákról (nem mulasztva el megemlíteni közben az indiai cigányságra is jellemző ősi foglalkozásokat sem, mint pl. a vasmunka), továbbá arról is, hogy milyen nyelvet beszéltek és beszélnek az indiaiak, és elmondja azt is, hogy a mai cigány nyelv, a romani sib jelentős része az óind nyelvből származik (ez utóbbi bizonyítékát jelentik a gyerekek által is jól ismert cigány szavak). A mese és a zene befejezésével a tanulók felébrednek álomszerű utazásukból, majd néhány szóban beszélnek is a lelki szemeik előtt megjelent Indiáról.
A következő szakasz a freskófestés. A művelet egy hosszú, az összetolt padok méretével megegyező papírcsíkon zajlik, amiből mindenkire egy nagy, kényelmesen befesthető felület jut. A foglalkozást vezető arra kéri a gyerekeket, hogy emlékezzenek vissza a csukott szemmel tett utazás számukra legfontosabb jelenetére, és próbálják meg azt színeivel, formáival együtt papírra vetni. Ehhez mindannyian két, eltérő nagyságú ecsetet vesznek magukhoz, amihez páronként még négy alapszínű (sárga, piros, kék, fehér) temperát és egy vízzel teli poharat is kapnak. A festést az előző szakaszban őket kalauzoló zenére kezdik el. Az alkotásban szabad kezet kapnak, a rendelkezésre álló térben bárhová festhetnek, ahová kényelmesen elérnek. Fontos alapszabály azonban, hogy egymás műveibe nem mehetnek bele, és minden felületet le kell festeniük, éspedig ügyelve arra is, hogy egymás munkái harmónikusan illeszkedjenek egymáshoz. Az alapszínek használata az elején kissé korlátozza őket, ahogy azonban felfedezik a színkeverés lehetőségeit, belelendülnek a munkába.
Miután nagyjából mindenki elkészül, az izgalmas kihívást az jelenti, hogy miként találják ki együtt a munkáikat közös képpé formáló motívumot. Az ötletelés nyomán végül a száriszerű, pirosszínű hosszú kendő lefestése mellett döntenek. A képelemek összekötésére és egybekomponálására szolgáló kendőt az eddigieknél is szabadabb mozdulatokkal, egymáshoz érő és idomuló ecsetmozgásokkal viszik fel a papírra.
Amikor a teljes kép összeáll, és többé-kevésbé meg is szárad, a gyerekek a négy alapszínen túl egy extra színt és két filcet is kézhez kapnak. Az indiai és a cigány kultúrában is fontos aranyfestékkel és a kontúrozást segítő fekete és fehér filccel most már a finomabb minták díszítésére is mód nyílik. A munka e szakaszában elsősorban a részletekben elmerülni szerető tanulók jeleskednek, a többiek pedig az Indiával kapcsolatos elnevezéseket, a cigány szavakat és saját nevüket pingálják fel a festmény számukra jelentést hordozó pontjaira. Az alkotás végeztével elmesélik egymásnak, hogy a közös festés során milyen nehézségekkel szembesültek, és milyen ötleteik támadtak, mikor tudtak egymással együttműködni, és mikor vágytak teljes önállóságra.
Az utazást a közös freskó feletti összefoglaló beszélgetés zárja. A résztvevők felidézik az indiai kultúráról, illetve a cigány és indiai kultúra találkozásáról – az eltérő érzékelési módokon – megismert tartalmakat. Előkerül a földgömb is, amelyen együtt keresik ki Indiát és Magyarországot, felmérve a két ország közötti távolságot, és megpróbálják kikövetkeztetni a vándorlás feltételezhető következő állomását. A csodálatos karaván ugyanis továbbáll, és a foglalkozássorozat következő alkalmain Pakisztán, Afganisztán, a perzsa, az örmény és a balkáni vidék, majd Magyarország és Nyugat-Európa felé veszi az irányt, feltérképezve a cigány vándorlás hosszú és izgalmas útját.
ADAPTÁCIÓ
Az egymás között megosztott gyakorlatokból az együttműködő felek közül ki-ki egy olyat választott ki, amelyet a saját környezetében leginkább adaptálhatónak talált. A közösséget megmozgató rövid dobókockás játéktól kezdve a legboldogabb pillanatról szóló relaxációs gyakorlaton át a két évig tartó, állami gondozott és elvált szülők gyerekeinek bevonódását segítő foglalkozássorig, vagy éppen a legeslegkisebbeket megcélzó akadálypályás szerepjátékig terjedő programválasztékból nem volt könnyű a legjobbat megtalálni. Hosszú mérlegelés után mi magunk az előítéleteket és a kulturális sokszínűséget központba emelő „Travelling in the train” (A vonatút) c. litván gyakorlat mellett döntöttünk.
GYILKOSSÁG AZ ORIENT EXPRESSZEN
A gyakorlatnak a kissé drámaibb és jól ismert címet adtuk: „Gyilkosság az Orient Expresszen”. A játékban a gyerekek egy képzeletbeli vonatúton vesznek részt, és akárcsak az eredeti történet szereplői, ők is egy gyilkossági nyomozás közepébe csöppennek.
A foglalkozásvezető tanár az instrukciók ismertetése előtt egy rövid kabin-jelenetet vetít le Agatha Christie bűnügyi regényének megfilmesített változatából. (Dramatikus játékoknál mindig nagyon fontos a ráhangolódás, az atmoszférateremtés, ami által a szereplők mélyebben bele tudják élni magukat a történetbe, és erősödik a kreativitásuk is.) A bemelegítő csevegés során a diákok felidézik saját vonatos élményeiket (már akinek van), és beszélgetnek egy ilyen út pozitívumairól és kihívásairól, az utastársak egymásrautaltságáról, sőt arról is, hogy a pandémia alatt ők maguk hogyan élik meg a vonatfülkében tapasztaltakhoz hasonló bezártságot.
A hangulat megalapozása után a résztvevők névre szóló borítékban kapják meg a háttértörténetet, amelyből megtudják, hogy jelenleg egy olyan vonaton ülnek, ahol éppen most történt egy gyilkosság, és ahol a következőkben négy általuk választott utastárssal kell együtt lenniük. Az első körben ki-ki egyénileg ismerkedik meg a történettel, és bogarássza is át azt a húszszereplős névsort, amely alapján mérlegelnie kell, hogy kikkel szeretné megosztani az előtte álló napokat. A lista csupán az utasok származásáról és foglalkozásáról árul el információt.
Miután mindenki megtette a választását, kiscsoportokba rendeződnek, és beszélgetéseikben – megérzéseik, érveik alapján – további négy, immár közösen kiválasztott személyre szűkítik le a húszas listát. Ötleteléseiket hallgatva jól érzékelhető, hogy előítéleteik, élettapasztalataik és az egyes nemzetek, foglalkozások iránti szimpátiáik, illetve az ezekkel szembeni ellenérzéseik miként befolyásolják döntéseiket. A feladat utolsó elemeként a csoportok egy új, kibővített utaslistát kapnak, amely a nemzeti és foglalkozási adatok mellett egy-egy újabb információt is elárul a résztvevőkről. Az indiai orvosról kiderül például, hogy szenvedélybeteg, a román rendőrről, hogy szabadidejében ételt oszt a rászorulóknak, a magyar hajléktalanról meg, hogy mentős múltja van, és így tovább. A tanár azzal a kéréssel fordul a csoportokhoz, hogy gondolják végig, ezek ismeretében módosítanának-e preferált útitársaik körén, és ha igen, miként, majd pedig osztályszinten jussanak is egyetértésre a négy végleges kabintársat illetően. A megbeszélés során a gyerekek aktivitásán van a hangsúly, a tanár facilitátori szerepben, a háttérből támogatja, tereli a vitát.
Minthogy mindenki a legjobb körülmények között szeretné túlélni az utazást, az osztály – az első pillanattól kezdve a folyamat végéig – nagy izgalommal vesz részt a játékban. Erőltetés nélkül, észrevétlenül mélyednek annak témaköreiben, és fogalmazzák meg felmerülő gondolataikat, elképzeléseiket. Különösen a végén zajló reflexiós beszélgetőkörben kerülnek szóba olyan kérdések, amelyekre a játék nélkül nem, vagy csak nehezen nyílt volna lehetőség.
GYŰJTEMÉNY
Az együttműködő felek mostanra elkészítették a jógyakorlatok teljes gyűjteményét, amely tartalmazza a kiválasztott és egymás országaiban ki is próbált, továbbfejlesztett játékokat. Fontos eleme volt a programnak az is, hogy egy MOOC-alkalmazáson keresztül teszteljük és mérjük a közös ötletelés eredményeként elkészült kollekciót.
A „Level up” c. projekt mostanra ugyan a végéhez közeledik, a játékos módszerek alkalmazása nálunk nem fejeződött be. Órai anyagainkba folyamatosan beépítjük az összegyűjtött jógyakorlatokat, és a letesztelt feladatgyűjtemény adaptálható elemeit. A projekt tapasztalataival a hátunk mögött pedig újabb lendületet is kapunk ahhoz, hogy a játékos módszereket kínáló multikulturális, inklúziós és dramatikus ismeretek terén tovább színesítsük tananyagainkat és tanári eszköztárunkat.
Majsai Virág Eszter – Jánosi Zsuzsa közreműködésével